Minden reményem abban az állásban volt, amit Dave rendezett le nekem. Azt mondta, inget és fekete nadrágot vegyek magamra, és én hallgattam rá. Azt mondta, annak ellenére, hogy bárban kell dolgozzak, nem lesz semmi feszkó. Azt mondta, ez a bár nem olyan.
Elegem volt azokból a munkahelyekből, ahol sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a testi adottságaimra, mintsem a lényeges tudásomra. Takarítottam már irodaházat, hotelt, és mindkét hely egészen addig volt jó, ameddig az egyik vendég vagy alkalmazott letepert az egyik eldugott folyosón. Voltam már pincér, de elegem lett a folyamatos fogdosásokból.
Bambán figyelem az előttem álló fiatal srácot, aki hevesen magyarázza a házirendet és az ehhez hasonló fontosnak tűnő információkat.
– Egy hétig tart a próbaidőd, kislány, addig nem vagy köteles semmit sem aláírni. Megnézed, meddig vagy képes elmenni bizonyos helyzetekben. Nagy falat ez egy hozzád hasonló szendeszűz kislánynak, nem biztos, hogy bírni fogod idegekkel – mosolyog rám, és egy pillanatig azt hiszem, csak kedvességből mondja ezt, de hamar észreveszem szánakozó pillantását. Nem sok reményt lát bennem, az biztos.
– Igyekszem helyt állni – mondom megszeppenve, de ezzel csak azt érem el, hogy még inkább elveszítse a belém fektetett hitét.
– Azt meghiszem – somolyog az orra alatt. – Mindenesetre ma csendes esténk lesz. Rábízlak Lolára, ő megmutat neked mindent, amit tudnod kell.
Fasztalicskák akcióban részletei…