Utálom ezt a sznob világot. A szüleim jogászok és természetesen tőlem is elvárják, hogy ezt a hivatást gyakoroljam. Amikor még fiatalabb voltam, örömmel teljesítettem az irányomban támasztott elvárásaikat, vettem részt a fényes, gyémántoktól csillogó, de sznobságtól bűzlő partikon, ismerkedtem össze mások menthetetlenül idióta gyerekeivel, lehetőleg fiaival, hogy aztán később esetleg a nagy reményeknek eleget téve valakivel véglegesen is összehozzon a sors. Testvérem nem volt, így aztán egyedül vergődtem keresztül a szabályoktól és etikettől agyontűzdelt társasági eseményeken. A barátnőim – amennyire annak lehet nevezni az érdekkapcsolatok miatt kikényszerített érdekbarátságokat – sosem értették mi a bajom, így egy idő után felhagytam azzal a vágyálmommal, hogy megváltoztassam, ha legalább egy kicsit is a körülöttem forgó világot.
Magániskolába jártam, így esélyem sem volt „normális” emberekkel találkozni, partizni meg végképp nem engedtek el, legalábbis 18 éves koromig. Akkor is csak a város legsznobabb helyére, ahol csak és kizárólag a krémek krémje, de lehetőleg annak fiai gondolták úgy, hogy amit művelnek az a szórakozás. Hamar felhagytam ezeknek a helyeknek a látogatásával is, mert mérhetetlenül idegesített az a fennkölt önimádat és az egótól ropogósra vasalt öltöny és szövetgatya mennyiség, amivel itt találkoztam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy mennyire sokan voltak humortalan tökkelütöttek és mennyire nem találtam senkit, akivel nem csak a legújabb telefondivatról vagy legmenőbb autóról lehetett fecsegni – ha csaj volt, persze jött a műköröm és a Gucci -, az egymást túllicitáló nyaralási célpontokról és túlzásba vitt „Hogy keféltem magam ezzel és ezzel eszméletvesztésig” történetekről nem is beszélve.
A barna dákó részletei…