Van valami végzetszerû abban, hogy kiket ismerünk és kiket nem. Ez a kör nagyon sokáig épül, majd egy bizonyos idõ után már csak stagnál, míg végül szép lassan leépül. Természetesen a lehetõségek is beszûkülnek, de úgy vélem az igazi ok saját magunkban keresendõ, mennyire tudunk nyitottak maradni új ismeretségek felé.
Régebben az egyetlen út kitörni ebbõl a szûkülõ körbõl a különbözõ szórakozóhelyeken át vezetett. A hét második felében, esténként a megfelelõ helyeken mindig lehetett találkozni ismerkedni vágyó, másik nembéliekkel. Élõben ez hallatlanul egyszerû, mert kölcsönös szimpátia nélkül el sem indul a folyamat, ha pedig adott, akkor elõbb-utóbb odatalál a folt a zsákhoz, vagy fordítva. A történet akkor kezd el bonyolódni, mikor kiderül, hogy a felek eltérõ kimenet reményében fogtak hozzá. Ez elég suta helyzetekhez tud vezetni, különösen, ha mindkét szereplõ túl van már egy-két italon, mikor is a gesztusok könnyebben utat találnak, mint a tények. Így aztán tíz mosolyból jó ha egy mögött rejtõzik hasonló szándék, de ugyan ki olyan szerencsés, hogy mindig éppen azzal kerül kapcsolatba?
Ma már az internetes társkeresõk révén a tér és az idõ problémáit meg lehet kerülni, sõt az egyre kifinomultabb listázási funkciók révén a lehetõ legpontosabb célcsoport keresést is el lehet végezni. Így aztán az életben oly gyakran elõforduló, téves célú ismerkedések számát itt minimálisra lehet csökkenteni. Ha valaki az érdekel, akkor ebben a világban az is gyorsan kiderül, hogy ki a legény a sorban. Gondot inkább csak az jelent, hogy az anonim ismerkedés miatt a kölcsönös szimpátia hiánya csak többszöri nekifutásra szokott kiderülni, ha egyáltalán el jut odáig a dolog.
Gondoltam nincs nyereség kockázat nélkül, én is nagy vidoran belevágtam, regisztráltam. Néhány nap után világossá vált, hogy bajok lehetnek a szakmai stábbal, mert az üzenet, miszerint gyertek lányok itt vagyok, nagyon nem akart célba érni. A kirúgás határára került kommunikációs szakemberem végül csak összeszedte a bátorságát és erõsen legörbülõ szájjal elhüppögte, hogy nem õ a hibás!
A dolog nyitja ugyanis az, hogy én állok a netes listák legalján, ahonnan nézve a gyalogbrekkencs popója is everesti homályba vész! Egyszerre három elátkozott csoport tagja vagyok: szóló, 40 feletti, házas férfi! Mindezt egyes reglapok udvarias közléssel, mások alig burkolt fenyegetések, retorziók kilátásba helyezésével, megint mások pedig kifejezetten nekünk címzett erkölcsi kirohanások révén adják tudtunkra.
Látva elkerekedett képemet tovább folytatta, hogy szerinte nem az a tisztem, hogy az ezek mögött álló megfontolások, félelmek, szempontok elméleti helyességét megerõsítsem vagy cáfoljam, legjobb, ha egyszerûen tudomásul veszem õket. Mint ahogyan azt is, hogy itt bizony az 1/30-as aránynak köszönhetõen olyan nagy a konkurencia, hogy az ilyen többszörösen elkárhozott lelkeknek mint én, a legtöbbször csak az elutasítás jut, akár látatlanul is!
Én már akkor is úgy véltem és ma is így hiszem, hogy van ebben valami igazságszolgáltatás-féleség. Azóta is sokszor belegondoltam, hogy a sors fintorának köszönhetõen vajon hány olyan hölgy mondott már látatlanban, vagy holmi képek alapján nemet, aki élõben teljesen másként vélekedne, vagy akitõl, ha eljutottunk volna odáig én köszöntem volna el? De az is világossá vált, hogy ez így egy vesztes-vesztes helyzet, ami senkinek sem jó. Ha valóban az vagyok, akinek gondolom magam, itt az ideje kitalálni ellene valamit. Engem is meglepett mennyire egyszerû a megoldás: mielõtt végképp lehúzom magam, talán célszerû innen a virtuális térbõl legalább idõrõl idõre visszatérni a másikba, a valóságosba! Ott legalább csak akkor indul el a párbeszéd, ha mindketten mosolygunk, a kor és a családi állapot meg csak akkor kerül majd elõ, ha komolyra fordulnak a dolgok. Ha akadálynak bizonyul, akkor vége lesz a történetnek, de legalább addig is jól érezzük magunkat, amíg a vezérlés át nem kerül a kendõzetlen vágyaktól, az ilyenkor szokásos standlisták kiértékeléséhez.
Osztom a közkeletû tévhitet, mely szerint mindent nem lehet egyszerre. Ha fut a szekér mondjuk a tõzsdén, vagy a munkában, akkor nem lesz szerencsénk a szerelemben és viceVerSacci. Csak csendesen jegyezném meg, ha ez igaz, akkor mi van az olyan viharos napokon, amikor minden egyszerre esküszik össze ellenünk, vagy amikor a bab is bélszín? Így aztán egy olyan péntek estét választottam a visszatérésre, amikor éppen kemény diskurzusba merültem enmagammal aznapi teljesítményeim okán. Az igazat megvallva ehhez azért nem kellett annyira sokáig keresgélni a tavasz folyamán, tekintve, hogy a parkett az idén hárpiákat megszégyenítõ következetességgel volt következetlen.
A kedvenc helyemen két csinos hölgy poharazgatott, Ildikó és Anita. Kis idõ múltán Ildikó felém pillantott. Igyekeztem a lehetõ legsármosabb szemezésemet elõvenni, aztán eszembe jutott, hogy azt még délután elhagytam valahol a pit közelében, így jobb híján csak odamosolyogtam. Egy villanással nyugtázta a vételt, majd elfordult és folytatta a beszélgetést a barátnõjével. Lesújtó felismerés volt: megméretettem és könnyûnek találtattam! Most akkor, hogy is van ezzel a minden nem lehet egyszerre dologgal?
Már nem emlékszem hogyan keveredtem melléjük, és egészen addig hátat fordítottam nekik, amíg a hadüzenet el nem ért a fülemig: „Ezek a mai férfiak, micsoda egy pipogya népség, még azok is, akikrõl nem is hinnéd”. Eszembe jutott De Niro híres tükör monológja a Taxisofõrbõl, de ahelyett inkább csak rájuk vigyorogtam, valami szellemesnek szánt sületlenséget gagyogva.
Mûszaki értelemben szólva innentõl már ismert pályán mozogtunk mindannyian és az események is jócskán felgyorsultak. Egymást érték az italok és az egyre provokatívabb, kétértelmû szellemességek. Szép lassan a kezek is a helyükre kerültek, mígnem Anita átült máshová. Tudtam, hogy most kell elmondanom, hogy nem vagyok független, mert utána már nem leszek rá képes. Fejben gyorsan végigjátszottam, hogy mi mindent tehetnénk mi ketten, ha nem lennék ekkora balfék és ezt csak utána mondanám el. A közlés után felkészültem az ilyenkor szokásos reakciókra, de a kígyómarásos hátraugrás, az ítélethirdetési póz és az azt követõ villámtélak ezúttal váratott magára, sõt Ildikó keze maradt, ahol volt. Ebbõl végre megértettem ez most nem a szabvány este! Húsz perccel késõbb már nála voltunk.
Szerencsére egyikünk sem ázott el vészesen, így aztán nagyon kellemes kis együttlét kerekedett ki a dologból. Hamarosan mindketten teljesen elengedtük magunkat, túl estünk az elsõ közös örömökön és ha már arra jártunk elvettünk még néhányat, útravalóul a nehéz napokra. Már nem emlékszem pontosan mirõl kezdtünk el beszélgetni, amikor elárultam, hogy jelenleg is tagja vagyok egy internetes szexpartner keresõ fórumnak. Ezen jót nevetett, majd beismerte, hogy azon a fórumon õ is tag, Diko36 néven. Erre aztán elõkerültek a fórumos történetek és miután jókat derültünk a magunk és a mások rovására, szép lassan álomba merültünk.
Késõbb az általam is nagyon kedvelt és jól ismert gyengéd becézgetésre ébredtem, mellyel mintegy jelezte, hogy túl korai még az óra a teljes visszavonuláshoz. Mivel az õ hasonló kellemetességekre kitalált testrészei meg az én fejem közelében voltak, immár egyesült erõfeszítéseink gyorsan eredményre vezetettek, amit azonnal ki is használtunk, némi forgolódást követõen. Kezdtünk belelendülni, de akármilyen sötét is volt, mégis éreztem, hogy valami nem kerek, pontosabban nagyon is kerek. Emlékeim szerint ugyanis nem Ildikónak, hanem Anitának lehetnek ilyen idomai. Pontosan ebben a pillanatban, éppen akkor, amikor belém hasított a felismerés, hogy Anitával szeretkezem, felébredt Ildikó!
Olyan szívesen mondanám, hogy azonnal bekapcsolódott és hatalmas édes-hármas bontakozott ki közöttünk, meg hogy reggelig folyt a finom kis intim adok-kapok! A filmekben biztosan így történik, a valóságban azonban rettenetes veszekedés kezdett kibontakozni. Mielõtt jóra gondolna bárki, nem rajtam és egymással, hanem velem, ami sajnos elég kellemetlen különbség.
Anita, aki rohamos gyorsasággal józanodott lényegében ugyanazt vágta a fejemhez, amit Ildikó: „Miért nem szóltál, mit sunyiztál itt nagy csendben?” Ugyan hogyan is tudtam volna õket meggyõzni, hogy ami történt nem az én hibám, mikor mindketten annyira ezt szerették volna hinni? Tréfásnak szánt célzásaimat miszerint ha már így alakult miért nem élvezzük ki közösen a dolgot és nevetünk egy nagyot rajta, cinikusnak minõsítették, személyemet meg valami rosszabbnak. Azt még ilyen habókos állapotban is felfogtam, hogy további jelenlétem csak olaj a tûzre, távoztam.
Ahogyan a tõzsdén, úgy a való életben is a koreográfia mindig ugyanaz, csak az idõzítés változik. Néha fent, de többnyire lent. Néha ez a két állapot elviselhetetlenül közel esik egymáshoz idõben. Diko36. A katonai szlengen túl is ismerõsnek tûnt ez a nick. Végül meg is találtam, persze hogy a fórumos postaládámban, a beérkezõ válaszlevelek feladói között: „Szia, köszönöm érdeklõdésedet, de nem téged kereslek, D.