Alig néhány másodpercig ölelték egymást a kávéillatú konyhában, amikor Nitca érkezése zavarta meg a szótlan csendet. Ahogy a gyakornoklány belépett és megpillantotta őket, furcsán gondterheltté rendeződtek az arca gyönyörű vonásai. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon, legfőképpen mert a jelenléte elenére Milán és Amanda nem röppentek szét, nem siették el az egymástól való eltávolodást. Amikor mindketten felé fordultak, csak annyit kérdezett: – Zavarok?
– Azonnal megyek, egy pillanat – vetette oda Milán, és úgy tett, mint aki tényleg kész van arra, hogy Amandát hátrahagyva Nitcával tartson. Szomorú szemekkel nézett a lányra, és lassan növelte a köztük lévő távolságot.
– Jutas vár minket, de szólhatok neki, hogy jobb dolgod van – élcelődött Nitca, és szúrós tekintettel nézett Amandára.
– Szeretném, ha megvárnál az irodámban. Jó lenne, ha tudnánk beszélni – mondta Milán Amandának, akinek ettől még nagyobb gombóc nőtt a gyomrában. Nem tudta, mit szeretne mondani neki, sem pedig, hogy akarja-e hallani, de végül némán bólintott.
Milán sarkon fordult, és megpróbálta Nitcát udvariasan kiterelni a teremből, a lány azonban nem hagyta magát. Egyenesen Amandához fordult és támadásba lendült.
– Ne haragudj Amanda, hogy ezt mondom, de szerintem, ha nem hátrálsz ki félidőben a projektből, talán a ti pályázatotok nyert volna – kezdte, majd Milánt megkerülve Amanda felé lépdelt, aki először meg sem tudott szólalni a sokktól.
– Nitca nem hiszem, hogy rád tartozik, miként végzem a munkámat.
– Persze, persze, nem is. Én csak annyit mondok, hogy nem hiszem, hogy kizárólag Milán hibája a kialakult helyzet – mondta, és csípőre tett kézzel nézett farkasszemet Amandával.
– Tudod, ha Milánnak valami problémája van, akkor majd szól. Elég nagyfiú ahhoz, hogy megvédje magát. Veled ellentétben és régóta ismerem őt – vette fel a kesztyűt Amanda, és közben összeakasztotta a tekintetét Milánéval, aki visszafordult ugyan az ajtóból, de egyelőre nem avatkozott közbe.
– Ha ilyen nagy barátok vagytok, tényleg nem értem, miért hagytad cserben egy ilyen helyzetben. És nem csak őt, hanem az egész csapatot.
– Ne haragudj Nitca, de szerintem ez nem a te ügyed. Ez nem a te csapatod, még csak nem is a te munkahelyed, te vendég vagy itt. Egy gyakornok, akinek az lett volna a feladata, hogy hozzásegít minket ehhez a munkához. Nem értem, hogy nem vetted észre korábban azokat a hibákat, amik később a pályázatunk elutasítását eredményezték. Szóval szerintem megegyezhetünk abban, hogy mindannyian hibásak vagyunk.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy azért küldtek ide, hogy elvégezzem helyettetek a melót – támadt vissza a lány, mire Milán végre úgy döntött, véget vet a cicaharcnak.
– Nyugi, hagyjuk ezt abba! Nitca, menjünk, úgy tudom, Jutas már vár minket.
– Hagyd csak – állította le Amanda, mert úgy volt vele, előbb utóbb úgy is meg kell küzdenie a kiscsajjal, ha másért nem, akkor Milánért.
– Na, kíváncsivá tettél! Elárulnád, hogy mégis miért vagy itt? Csak mert, ahogy én tudom, éppen miattad kellett félidőben újrakezdeni munkát. Túl sok hasznunk nem volt abból, hogy itt voltál – keménykedett.
– Oké, ennyi volt – elégelte meg a vitát Milán, és azelőtt, hogy Nitca megszólalhatott volna, karon ragadta és kivezette a konyhából.
– Várj meg az irodámban! – parancsolt rá Amandára, majd Nitcát maga előtt taszigálva elfordult a főnök szobája felé.
Amanda belekapaszkodott a kávéjába, de túl dühös volt ahhoz, hogy eleget tegyen Milán kérésének és türelmesen várakozzon, így idegesen lépdelt fel-alá a konyhában. Elképesztette Nitca pofátlansága, az, hogy őt okolja azokért a hibákért, amiket ő maga is könnyen megelőzhetett volna. Ahogy múltak a percek, egyre kevésbé hitte, hogy ez a vita tényleg a munkáról szólt, nyilván Milán volt Nitca kirohanásának eredője. Amikor lenyugodott, elindult a férfi irodája felé.
Hiába tudta, hogy nem lesz bent a szobában, a torkában dobogott a szíve, amikor kinyitotta az ajtót. Bement és leült az íróasztal előtti forgószékbe, és a mobilját kezdte babrálni. Azon agyalt, mégis mennyit várjon Milánra. Ki tudja, Jutas meddig tartja még fogva őket, hibást, illetve megoldást keresve a kialakult helyzetre. Egyre inkább úgy érezte, minél tovább vár, annál zaklatottabb és zabosabb lesz.
Zsebre tette a telefonját, felállt a székből, és lassan elsétált az ablakig. Kinézett, de nem talált semmit, ami lekötötte volna a figyelmét, túl sok dolog zubogott egyszerre a fejében. Például Milán konyhai ölelése, mielőtt még Nitca rájuk rontott volna. Aztán a korábban vele töltött percek, a gyengédséget teljes mértékben nélkülöző együttlétük, majd pedig a pusztító gondolat, hogy pár nappal korábban Milán még Nitcával volt. Ettől hirtelen szánalmasnak és mocskosnak érezte magát. Haragudott magára, amiért belement, hogy szexeljenek, de olyan régen akarta már, hogy ott, akkor, nem mérlegelte azokat a dolgokat, amik most, utólag, iszonyatosan zavarták. Még épp magát ekézte felelőtlen viselkedésért, amikor a férfi asztalon felejtett laptopja pityegett egyet. Hátrafordult, és látta, hogy Milán a céges e-mail címére kapott egy levelet. Először meglepődött, hogy a férfi úgy hagyta itt a gépét, hogy nem zárta le azt, de aztán eszébe jutott, hogy mivel Milánról van szó, nincs semmi különös ebben a meggondolatlan nemtörődömségben.
Amanda tudatában volt annak, hogy nem jó, amit csinál. Amikor leült Milán székébe és a tenyerébe temette az egeret, már tudta, hogy bármire is kattint, amit tenni fog, az nem helyes. Az agya még ellenkezett, próbálta lebeszélni arról, hogy belenézzen a nyitva hagyott facebookjába, belépjen a levelezéseibe, de a keze önálló életre kelt. Biztos volt abban, hogy sok olyat találhat itt, ami nem fog neki tetszeni. Tudta, hogy Milán rengeteg mindent rejteget, hogy tele van titkokkal, de annyira kíváncsi volt, hogy nem tudott megálljt parancsolni magának.
A Facebook Üzenetek füle alatt aztán ott voltak. Milán háremének tagjai, kétségbeesett nők, sebzett lelkű naivák, akik mind egyet akartak. Őt. És akik közül Milán szándékosan nem választott soha. Ott volt Szeréna, akinek pár napja már nem válaszolt, holott az ex mindenképpen ki akart csikarni belőle egy közös vacsorát. Aztán ott volt persze kettejük pontokkal és kérdőjelekkel tarkított levelezése, de három teljesen ismeretlen női név is sorakozott a listában. Mindezek közül Amanda mégis Nitcáét nyitotta meg. Úgy volt vele, hogy az összes közül most az a legfontosabb, hogy kiderítse, mi van köztük.
Tudta, hogy nem üldögélhet sokáig Milán asztalánál, nyugodtan olvasgatva a levelezését. Elhatározta, hogy addig lépteti vissza a beszélgetést, ameddig csak tudja, majd az egészet kimásolja és elküldi magának, hogy nyugodt körülmények között majd elővegye, ha felkészült arra, hogy megtudja, mi van benne. Egy idő után azonban nem tűntek olyan izgalmasnak a sorok, a kezdeti flörtölgetés és a puhatolózás nem volt olyan lényeges, hogy Amanda ezekért a betűkért kockáztasson. Úgy ítélte meg, hogy az eddig kijelölt szövegmennyiség is bőven elegendő arra, hogy megtudja, amit meg kell. Így aztán nyitott egy új levelet Milán Gmail fiókjában, és elküldte magának a kimásolt részt. Az e-mailt ezután törölte az elküldött üzenetekből és a kukából is, remélve, hogy így már Milán nem akad rá.
Mindent visszarendezett az eredeti állapotába, és amikor érezte, hogy megrezdül a combjánál lévő telefonja, tudta, hogy átért a levél. Így aztán felállt, visszaült az asztal másik oldalán lévő székbe, és megvárta, amíg lecsillapodik a szívverése és visszaáll normálisra a légzése. Milán még mindig nem tért vissza, a zsebét viszont égette a rengeteg információ, amit megszerzett, így aztán úgy volt vele, olvasni kezdi, amíg a kollégája visszaér. Remegő kézzel nyitotta meg a beérkező dokumentumot, és elkezdte falni a sorokat.
Rosszul esett leírva látni, ahogy Milán az elmúlt hetekben Nitcával flörtölt, ugyanis a férfi nagyon élvezte, ahogy a kis gyakornoklány kitüntette a figyelmével. Nitca persze kacérkodott vele, mindent bevetett, tökéletesen kirajzolódott a szavaiból, hogy nem először csinálja. Valahol izgató volt olvasni, ahogy a szexről beszéltek. Ez még a szvingerklub előtt lehetett, akkor, amikor Nitca a bulija után Milánnál járt. Amanda ekkor elképzelte őket együtt. Most már nemcsak a képzeletére hagyatkozhatott, hiszen neki is volt elegendő emléke Milánról ahhoz, hogy lássa őt maga előtt valaki mással szeretkezni. A szeme vadul követte Nitca szavait, érzékletes leírásait, az elméjében pedig késleltetés nélkül megjelentek a képek is a történethez.
Amikor azonban Milán sora következett, amiben arról biztosította a lányt, hogy ő is hasonlóan jól érezte magát akkor este, és reméli, hamarosan megismétlik a dolgot, Amanda nagyot nyelt. Visszatért az a gombóc a gyomrába, amit mindig akkor érez, amikor olyat tud meg a szeretett a férfiról, amit nem kellene, vagy ami sokkal jobban fáj, mint amire számított. Nem sejtette, hogy ennyire szívet tépő lesz majd, amit talál. Azt tudta, hogy nem lesz jó olvasni ezeket a beszélgetéseket, és tisztában volt azzal is, hogy aki ilyen módon keres, az mindig talál valami olyat, amit valójában nem is akart megtudni. De végül úgy döntött, ha már elindult ezen a sötét úton, nem most fog megtorpanni. Úgy sem maradna veszteg az elméje akkor, ha most hírtelen bezárná a levelet és visszacsúsztatná a készüléket a zsebébe.
Többször nem jött elő az a bizonyos éjszaka, és Amanda hiába várta, nem esett szó a szvingerről sem. Azt mondjuk nem is biztos, hogy át akarta volna élni, így kicsit örült, hogy van, ami titokban marad. Látszott, hogy az elmúlt napokban Milán egyre ritkábban választolt Nitcának. Érezhető volt, hogy nőtt a válaszidő, és hogy már nem volt olyan izgalmas a dolog a számára, mint kezdetben. Aztán egyszer csak ott volt. Nitca számonkérő üzenete, amiért a férfi érezhetően ignorálja őt. „Amanda az oka, ugye?” – kérdezte, de Milán válasz nélkül hagyta a feltételezést. „Mit mondott neked? Elárulnád végre, hogy mi van köztetek?” – kérlelte. „Nem tudom. Nincs semmi. Nem fontos” – reagált pár órával később Milán. „Ne kamuzz, tudom, hogy nagyon fontos neked. Ugyan nem értem, hogy miért” – nyűgösködött Nitca, aki a szöveg tanúsága szerint nem jutott közelebb a megoldáshoz.
Amanda felnézett egy pillanatra a kijelzőjéről, és kifújta a tüdejében lévő levegőt. Sok volt még hátra, de úgy érezte, nem tudja egy szuszra végigolvasni az egészet. Kilépett a programból, megnyitotta a Milánnal való levelezését, és megkérdezte tőle, mennyi idő még, mert neki lassan mennie kell. A megszokottól eltérően a férfi azonnal válaszolt, az üzenete azonban még egyet csavart a lány lelkén. „Menj nyugodtan, ez még sokáig tarthat. Majd írok.”
Amanda még pár másodpercig szomorúan ült a székben, magába roskadt az elolvasott soroktól, és attól, hogy Milán nem jön. Nem jön vissza, hogy újra átölelje, ahogy tette azt korábban, nem tér vissza, hogy magyarázatot adjon arra, ami történt. Nem jön vissza, hogy a lány tisztázhassa, mégis miért lépett le a lakásából, és nem jött vissza azért sem, hogy kiderüljön, mi lesz most kettejükkel.
Fényes nappal volt, de Amanda úgy érezte, olyan sok időt töltött Milán irodájában, hogy már biztosan este van. Meglepte a szikrázó napsütés, ahogy a kocsijával kihajtott a mélygarázsból. Egy pillanatra látta még Nitcát kirobogni a főbejáraton, és ettől kicsit megkönnyebbült, hogy ezek szerint Milán biztosan nem vele van. Hogy akkor ezek szerint csak Jutassal beszél, vagy a mi még rosszabb, hazudott arról, meddig is tart a megbeszélésük.
Mire hazaért, úgy érezte, megőrül, ha nem tud meg valamit Milánról. Igen, szexeltek, ami pocsék volt, majd megölelték egymást, és igen, beleolvasott a levelezésébe is, de ettől nem kellett volna úgy éreznie magát, mint egy őrült, szerelmes idióta, aki legszívesebben azonnal felhívta volna, hogy válaszokat követelve ráömlessze az érzéseit. Nitca üzeneteivel és a konyhai incidenssel sikerült annyira összezavarnia saját magát, hogy félt, minden felülíródik a fejében arról, amit Milánról eddig gondolt. Csak azt látta maga előtt, hogy Nitca szerint fontos Milánnak, újra- és újraélte, ahogy magához vonta a konyhapultnak támaszkodva, és még a korábban oly vehemensen leminősített szeretkezésük is kezdett egészen más színben feltűnni, mint korábban.
Valami történt. Valamiért elkezdte máshogyan látni a dolgokat. Szabadjára engedett magában valamit, amit eddig blokkolt, valamit, ami mostanáig meg tudta akadályozni, hogy elöntsék az agyát a Milán iránti érzései. Nem akarta ezt érezni, nem akarta minden alól felmenteni, a kelleténél jobban megszeretni, de érezte, hogy ez történik. És akármennyire is igyekezett, nem tudta megállítani. Felötlött benne, hogy felhívja Kátét, de akkor valahogy őhozzá sem volt kedve. Legszívesebben Milánhoz rohant volna, hogy újra elbújjon az óvó ölelésében, és hogy megkérje, többé ne eressze el.
Mivel ezek körül egyiket sem tehette meg, bekucorodott a nappalijában lévő fotelbe és újra elővette a nitcás levelezést. Érezte, hogy elindult egy olyan úton, amin nem kellett volna, és hogy minél hamarabb le kell térnie róla. Tudta, hogy a sorok, amiket Milán egy másik nőnek címzett, visszaállítják majd a helyes irányba. Abba, melyben pontosan tudja, látja, hogy ez a férfi rossz, hogy semmivel nem lett jobb, vagy több, mint pár nappal ezelőtt volt. Hogy nem képes megváltozni, sem fejlődni, sem pedig érzelmeket azonosítani, vagy kimutatni, hiába is reménykedik ebben.
Egy ültő helyében elolvasta. Mikor a végére ért, letette az asztalra a telefonját, és a tenyerébe temette az arcát. Halkan kezdett el sírni, lassan jöttek elő a lomha könnyek. Fel akarta hívni Reginát, hogy elmondja neki, amit megtudott, de úgy döntött, megvárja, míg újra tud majd beszélni.
