Régóta vágytam egy terepjáróra. Tudom, sokan így érzünk, és azt is tudom, hogy a többségnek – sajnos – elérhetetlen e vágy beteljesülése. Nekem is annak tűnt, de tavaly mégis sikerült vennem egy X5 típusú gépet, full extrás kivitelben. Egy barátom régóta Svájcban él, és győzködött, hogy onnan hozzak be egy autót, mivel olcsóbbak, mint itthon, és megkíméltebbek is. Mivel örököltem, gondoltam, megnézem, mi mennyibe kerül. Egy szó, mint száz, megvettem, és másnap már jöttem is haza vele, hogy mielőbb elintézhessem a papírok dolgát. Végig autópályán jöttem, egyedül, ami kissé unalmas volt, de vittem cd-ket, azokat hallgattam. Nem sokat pihentem, a kb. 1000 km-t tíz óra alatt tettem meg. Kora este már az M3-ason gurultam, élveztem az autó kényelmét, és azt a nyugodt magabiztosságot, amit egy ekkora karosszéria adhat az embernek.
És tulajdonképpen itt kezdődik a történet:
Épp hogy kiértem Budapestről, észrevettem egy autót, ami az út szélén állt, vészvillogó bekapcsolva, motorháztető nyitva, az autó mögött pedig egy nőt láttam. Az autók egymás után húztak el mellettük, de a no nem próbált segítséget kérni, csak állt, és nézte az autót. Gondoltam, nem ártok, ha megkérdezem: segíthetek-e? Index jobbra, lassítás, és megálltam a „mi autónk” mögött. Jól esett kinyújtani a lábaimat, és előre örültem, hogy valakihez szólhatok. Kiszállva megdöbbentem: A kicsi kocsi eleje felől dühös káromkodást hallottam. Újabb döbbenet: hiszen én ezt a nőt ismerem! A háziorvosom asszisztense, a neve Szilvia, és nekem régóta tetszik, de férjezett. Odaléptem hozzá:
A suzukis picsa részletei…