Otthagyott a pasim, kidobtak az albiból, és a tanulmányaim sem sejtettek semmi jót, ami a jövőt illeti. Evett az önsajnálat, és a kétségbeesés. Nem tehettem mást, elindultam az egyetemre, az egyetlen helyre, amit valamilyen szinten még az otthonomnak tekintettem.
Reggel nem volt órám, úgyhogy az utolsó 1000-eim egyikéből vettem magamnak egy szendvicset, egy pohár narancslevet, és egy adag kávét, és rosszkedvűen majszoltam őket. Nagyon korán reggel volt. Az első órám délben kezdődött, úgyhogy addig elhatároztam, hogy elmegyek megnézni a hirdetőtáblát, hogy esetleg van-e kiadó albi a számomra.
Akármi. Aztán kezdtek beszállingózni a csoporttársaim. Valakinek biccentettem, valakivel néhány szót váltottam, de senkivel sem akaródzott megosztani a problémámat, inkább magányra vágytam, és heves önsajnálatra. Úgy tizenegy lehetett, mikor megjelent a két legjobb barátnőm, az asztalnál.
– Szia Orsi! Csak nem hazamész a hét kellős közepén? – kérdezte Kati, majd rögtön meglepődve vette észre szánalmas hangulatomat, és javított a kérdésen – Mi a baj?
– Kirúgtak az albérletemből, és jelenleg nincs hová mennem. – azt hiszem ez volt az első, hogy fennhangon kimondtam szomorú esetemet, és ezzel a lendülettel el is bőgtem magamat.
Petting a szobatársammal részletei…