Kefélés az irodában 3.

Szerintem ez az ügyvezető csak sportot űz a szivatasombol, direkt az utolsó utáni pillanatban lebegteti meg a fizetési hajlandóság könnyű selyem hálóját, majd mikor utána kapok és érdemi előre lépést tudnék felmutatni az ügyben nem jelentkezik nem válaszol nem hív vissza.

Utóbbit nem is bánom, a hangja olyan hatással van rám, mint a forró bőrhöz erő hideg fém… Ledermeszt szinte a bemutatkozásával. Két napja tudom, hogy jön azóta erre készülök. Félek, de örülök, hogy legkésőbb 1 órán belül lezárhatom az egészet. A recepción szólnak, hogy az ügyfél a tárgyalóban vár, ketten vannak. Remek! Remélem az ügyvédje is eljött, en meg majd makoghatok miközben az ide illő paragrafusokkal dobajozik.

Belépek, háttal ülnek. Köszönök, mindketten felállnak, rajuk sem nézek csak az asztal túlsó feléhez igyekszem hogy ledobhassam végre súlyos tonnányi papírterhemet. Mikor felnézek rájuk, automatikusan a kezemet nyújtom, erre a leghidegebb szempár néz vissza rám és egy akkora tenyér szorítja finoman a kezemet, amitől a saját nevem sem ugrik be hirtelen. Azért valamit mekegek, az idősebb férfi is elmondja, hogy hívják, de ha az életem múlna rajta se tudom vissza idézni.

Leülünk. Megnyitom az aktát, az ismerős számok és papírok rögtön sokat dobnak az önbizalmamon és a legnagyobb higgadtsággal kezdek bele a mondandómba. Érzem, hogy engem néz, es a hideg kezd felfutni az ujjaimon, de kényszeresen csak olvasom fel a saját mondataimat, amire gondolatban 100 féle válaszra számítok. Egyik sem az, amit a végén hallok. „Rendben” – szólalsz meg. Ekkor felnézek, azt gondolván viccelsz. Csak nézel. Jól van, rebegem. Majd felpattanok, es a kezemet nyújtom. Akkor meg is volnánk. Köszönöm, hogy befáradtak.

Kapom össze a cuccaimat, a kapunál szétválunk, a tekinteted a hátamon érzem. Szinte éget. Elmenekülök az asztalomig, fel sem fogom mi történt. Aztán diadalittasan lecsapom az aktát. Ezaz!!!! A pillanatnyi örömöt rögtön felváltja…. A francba! Mert a megállapodást nem írattam alá… Lerohanok. Már nem látlak az utcán. Hívlak a mobilon, nem veszed fel, hívlak újra kinyomod. Magamba roskadva konstatálom, hogy semmivel nem vagyok előrébb, mint két napja…

Eltelik a nap, mar a táskámat veszem fel mikor megcsorren a telefon. Te hívsz. A szivem a torkomban. Felveszem. Elhadarom miért hívtalak, elnézést kérek majd hallgatom a csendet, mert érdemi válasz nem érkezik, mire újra megszólalnék, azt mondod, „Rendben 30 perc és ott vagyok, írjuk alá.” „Megvárom, jöjjön csak” – válaszolom.

Az iroda kiürül, en a papírokat rendezgetem, mikor újra csörög a mobil. Itt vagy, de lent már nincs senki. „Azonnal megyek” – válaszolom és leszaladok. A kulccsal babrálok, hogy bejussunk a tárgyalóba a síri csendben minden hangot cikinek és amatőrnek érzek, amit kiadok. Bejutunk, nem ülök le, az asztalra teszem a papírokat és a tollat nyújtom.

Vizslat, de elveszi es komótosan a papírok fölé hajol, úristen de jó feneke van, szinte kedvem lenne végig simogatni… Rám néz – „most maga”. „Tessék?” – Kérdezem. „Maga is alá írja nem?” „De persze” – hebegem, majd az asztalra görnyedve végzem a dolgom 4 példányban bélyegzővel, ahogy az ügyes kislányok megtanulták. Nyújtok neki kettőt. Közelebb lép, a vesémbe lát szép szemeivel, majd minden papírt kivesz a kezeimből.

Mondanám, hogy ez így nem lesz jó, de már közvetlenül előttem áll, nyelek egyet mielőtt szájon csókol. Olyan lassan közeledett felém hogy 100szor el tudtam volna rohanni… Ha akarok. De nem akartam.

Finoman csókol, a karjaim elindulnak a törzsén fel a hátán majd a nyakát cirógatom. Közben a derekamra fonja karjait, most mar egymáshoz feszülve feledkezünk bele a hirtelen jött parazsló élménybe. Már nem tudom, hogy ő vagy én kezdi, de a csók puha tapintatos mivolta durva csatározássá válik, keze már a blúzomon keresztül simogatja mellemet, en pedig egy önkéntelen meggondolatlan mozdulattal érek hozzá ott a nadrágon keresztül… Szinte felmorajlik és a szemében a jeget a fekete tenger mélysége váltja fel, a következő pillanatban borul az egyik szék mely az utunkban áll.

Engem az asztalra ültet a szoknyait a köldökömig tolja fel, combjaimat keres nélkül tárom szét hogy végre erezhessem öt teljes hosszában önnön mélységem határáig vagy azon is túl…

Csókol tovább és mintha tudná, hogy sima lesz az út, a bugyimat egy ujjával félre húzva tör belém… Az első másodpercben a vér a levegő minden kiszalad belőlem egyszerre akarok mindent és semmit, de legfőképpen őt. A második mozdulat már olyan kéjt és sóvárgást hagy maga után, mint a drog…

Pedig nem késlekedik, egyre gyorsabban diktálja magának a tempót… Egy pillanatra megáll, a blúzom gombjai pattognak mellettem az asztalon a melltartóm a nyakamban és ő csókol… Es csókolja bimbóimat ahol ér. . Közben folytatja a mozgást és újra csókolni kezd, a tempó már követhetetlen, mikor az orgazmus elér hozzám de nem kímél.. Ő is közel van.. Olyan fájdalom és boldogság nincs is párban, amit most érzek de nem bánom…

Kívánom, hogy érezzem minden sejtemben minden sejtjét. Izzadtan mozog bennem tovább a tarkómon patakokban folyik a víz… Mikor érzem, hogy megérkezeik, azt olyan hévvel teszi, hogy a bugyim mellett ömlik ki örömének bőséges forró lávája… Perzselve csurog mindenfelé.. Hogy ez hogyan és miért történt egyikünk sem tudja. De aznap nem született megállapodás.. A feltételeket azóta is újra tárgyaljuk hosszú fárasztó munkaórákon át… egymással csatározva.