A kentaur és a szűz


Mirakel völgyének ölelésében évszázadok óta békesség honolt. A Fekete folyó szüntelen folyása szelte két részre a termékeny földet, titkait a fellegekbe burkolózó bölcs hegytetők őrizték. A víz magába itta és messzire sodorta az egykor patakzó vért, tisztára mosva az ősi bűnöket.
A jobb féltek lankás zöldellő alföldje volt otthona az yrkrunak, míg a bal felén húzódó szurdok ehwazkru ménesek patadobogástól visszhangzott. A két nép útjai ritkán keresztezték egymást, s ha mégis így történt, távolságtartó, rideg tekintettel köszöntötték a másikat. Nem közösködtek, kivéve ha az érdek, vagy a körülmények úgy kívánták meg. Különösképpen nem szívlelték egymást, ám veszélyes vidékek húzódtak és ádáz népek éltek odaát, a Fafnir hegységen túl, s ők inkább sajátjaik biztonságát és jólétét választották értelmetlen háborúskodások helyett. A diplomácia aranykorszakát élték, íratlan törvényeikhez tartva magukat. Az új nemzedéket is ebben a szellemiségben nevelték. Történelmüket az idő szépítette mesés legendákká, így örökítették tovább sarjaiknak, a sötét történeteket az öregek vitték magukkal az árnyékvilágba.
Karlina szalmaszőke haját hátratűzve loholt keresztül a falun. Lenvászon, egyszerű, de remek szabású öltözete nem gátolta a mozgásban, tökéletesen követte szikár, kissé fiús, de áramvonalas és ruganyos alakját. Hegyke orrát megcsapta a füst szúrós szaga, a tüzet már megrakták és javában lobogott. Késésben volt, mint mindig. Előre felkészült vérmes anyja szigorú, drámaian túlzó, dorgáló szavaira. Egy vezető nem késhet, nem mutathat nemtörődömséget a népének. Különösen nem a beavatás előestéjén.
Nem mintha egyébként bármiről is lemaradna a háromnapos ünnep alatt, hiszen minden este ugyanúgy telik. Énekelnek, e világra invitálják az ősi istenek szellemét, ritmikus dobszóval tisztítják meg elméjüket a démonok gerjesztette ártalmas gondolatoktól, majd szertartásosan elfogyasztják az aznap ejtett friss vadat. Ja, és persze arcát vérrel és fekete növény nedvével festik meg szakrális mintákkal díszítve.

Léptei akár a suhanó árnyék, lélegzete a szél lengedezését követte. Vékony testét oldalvást a fa törzséhet préselte, az íj megfeszült, jegeskék tekintete célkeresztként fúródott a szarvas szívébe.
Valaki más nyílvesszőjével egy időben. A szarvas hirtelen és holtan esett össze, Karlina szeme összeszűkült.
– Mi a… – mormogta, de már meg is kapta a választ. Magas, jó két és fél méteres termetű férfi, egy kentaur lépdelt elégedett nyugalommal elejtett zsákmánya felé, íját a hátára vetette. Hosszú fekete haja varkocsban lógott erős hátára. Nemes testű, éjfekete lipicai ló alteste hatalmasnak tetszett, ám emberi felsőteste is széles és edzett izomzatról tanúskodott. Arcélei indiánéhoz hasonlatosak, éles metszésűek voltak, hegyes állal, de meglehetősen fehér bőrrel. Megtorpant, füle alig észrevehetőten mozdult meg Karlina irányába, aki bosszúsan fújta ki a levegőt a fa mögött. A kentaur egy másodperc tört része alatt kapta marokra lándzsáját, célzásra kész testtartást vett fel.
– Ki van ott? – kérdezte, noha már ő is észrevette a készenlétben álló lányt. Egyenest egymásra céloztak, tekintetük ellenségesen szikrázott.
– Karlina, yrkru – felelte kurtán. – Lelőtted a szarvasom.
– Nem tudtam. Elfelejtettem megkérdezni tőle, kinek a tulajdona – hangszíne megváltozott, a fenyegetés helyét gúnyos incselkedés vette át, mikor felismerte az yrkru nép leányát.
– Leteszem a fegyvert, ha te is – mondta a lány kelletlenül.
– Hölgyeké az elsőbbség – felelte teljes természetességgel. Karlina nem bízott benne, noha tudta, nem fogja bántani. Egyrészt a békekötés okán… másrészt, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Önteltnek annál inkább.
– Tegyük le egyszerre – jelentette ki, s remélte nem kell további szópárbajba bonyolódnia a kentaurral, hogy büszkeségét védje.
Az bólintott. Lassan leengedték az íjakat. Karlina előlépett a fa takarásából, megszemlélte a szarvast, melyet ezidáig próbált becserkészni. Bosszúsan sóhajtott…most mihamarabb új prédát kell találnia az esti vacsorához. A kentaur férfi észrevette a lány elégedetlenségét.
– Átengedhetem neked a zsákmányom – ajánlotta hirtelen.
– Nem szükséges, ahogyan ezt is elejtettem volna, már ha nem nyúlod le tőlem, pontosan olyan könnyedén fogok másikat találni – húzta fel az orrát, de mélyen belül azért meglepte a férfi nagyvonalúsága. Egészen elegáns, egy lóemberhez képest.
– Lenyúltam? – kerekedett el a szeme. Gyorsan visszatért a cinikus, fölényeskedő szerephez. – Már messziről kinéztem magamnak. Nem az én problémám, hogy ti emberek ilyen alacsony növésűek és töpszlik vagytok, hogy mérföldeket kell megtennetek, mire észrevesztek egy elefántot…
Karlina fehér arcát elöntötte a pír dühében.
– Lehetséges, hogy méreteim nem egy lóéhoz hasonlatosak, de legalább nem vagyok névtelen – vágott vissza élesen. A kentaur elmosolyodott.
– A nevem Nareku, Rael fia.
– További derűs napot kívánok, ha megbocsátasz most a dolgomra mennék, fontos eseményen van jelenésem az este és még el kell ejtenem egy szarvast az isteneink tiszteletére.
– Biztos vagy benne, hogy nem tartasz igényt erre itt? Én nem sietek és szívesen átengedem neked a zsákmányt – mondta komolyan. Hangjában semmi nyájasság nem volt, a lány maga is meglepődött, de az ellenszenv lassan tovatűnt belőle. Persze, azért nem árt vigyázni, elvégre mégiscsak egy ehwazkru kentaurral volt dolga. Komolyan megrázta a fejét.
– Nem lehet. Magamnak kell elejtenem a zsákmányt, az istenek számára bemutatva ezzel áldozatomat a mai szertartásomon.
– Miféle szertartáson? – kérdezte kíváncsian, megfelejtkezve arról a bizonyos három patányi távolságról, mely a két nép között húzódott.
– Törzsi vezető leszek, holnap hajnalhasadtával töltöm a huszadik életévem.
– Á, egy Silje sarj. Törzsi vezetővé avatnak?
– Myrta egyetlen lánya vagyok – bólintott. Aggodalmasan pillantott fel, a nap vörösnarancs színbe olvasztotta az eget, s lassan ereszkedni kezdett.
– Későre jár és mostanában nem jár annyi szarvas a folyóra inni, mint az év hajnalán – jegyezte meg Nareku. Karlina tétovázott. Nem igen lelte kedvét a rögeszmés, dédelgetve őrzött hagyományokban, de anyja kedvéért betartotta őket. Mióta apja eltávozott, csak ő maradt neki, igyekezett erős támasza lenni, noha Myrta soha nem mutatta a gyengeség jeleit, Karlina szíve mélyén tudta, az anyja mélyen örökké gyászolni fogja hitvesét. Minél nagyobb volt a fájdalma, annál házsártosabb lett. Arca megkeményedett, s még inkább ragaszkodott az ősi rendhez.
„A népet valakinek össze kell tartani. Vezetni kell a nyájat. Hogyan várhatod el, hogy mások tiszteljenek téged,ha magadat és az isteneidet sem tiszteled?” – eképp oktatta Karlinát.
– Rendben – egyezett bele végül. – De én is adni fogok neked valamit. A két nép közti egyezség ötödik kitétele egyértelműen kimondja, hogy nem lehetek adósa egy ehwazkru tagjának sem
– Maradjon közöttünk. Nem tekintelek az adósomnak. Felség – ez utolsó szót különös hangsúllyal nyomta meg. S mielőtt a leány visszakozhatott volna, hirtelen hajolt oda hozzá, és lopott finom, pimasz csókot a keskeny ajkakról.
A lélegzet a lány mellkasában rekedt meglepettségében, néhány másodperc után felocsúdva révületéből, lassan fújta ki a levegőt. Összeszűkült szemekkel bámulta Narekut, aki addigra már a sűrű erdő irányába vágtatott tova. Széles válla fölött egyszer nézett csupán hátra, de az ereszkedő sötétség és a messzeség nem árulta el, hogy vágy, vagy önteltség bújt meg abban a pillantásban.

A tűz lángjai a magasba csaptak a beavatás éjjelén. Holnap Újhold lesz, a trónörökös véráldozatát az isteneknek a mai holdtöltével mutatják majd be. Kacskaringós és éles vonalak váltották egymást Karlina bőrén, védelemmel és erővel felruházó szigileket festett rá a falu sámánja, minden mintát ritmikus rámondássokkal, igékkel kísért. A szakrális geometria körbefonta a lány testét, a vajákos asszony különleges növényekből főzött, tisztító főzetet itatott vele. Íze förtelmesnek bizonyult, kaparta a lány torkát, gyomrában mintha mocsár ülepedett volna meg, de nyelt egyet, s megállta, hogy mind a földre köpje. Anyja, Myrta büszkén szemlélte; ő, Myrta jövendőbelije, valamint a főtanácsos elfoglalták helyüket a tűzzel szemben, egymástól pontosan három-három lépés távolságra. A nép többi tagja velük szemben, áhítatos arccal figyelte az eseményeket. A szarvas ott feküdt, megnyúzva, vérét egy faedénybe csepegtették. A hagyomány szerint a leendő uralkodónak kellett innia belőle. Húsát megsütni, s minden alattvalójával megosztani, ezzel jelképezve hierarchikus köteléket az élet ura, a vadász és annak népe között, kiknek jólétéért felelősséggel tartozott.
Karlina elegánsan ereszkedett le, térdeire ült, arcát narancsos derengésbe vonta a tűz fénye. A csillagok aznap éjjel sűrűn gomolygó, a fekete égen szürkének tetsző felhők mögé rejtőztek, csak a telihold körvonalai derengtek sejtelmesen odafent. Két kezébe fogta a tálkát, tartalmát felhörpintve a sűrű szarvasvér megtöltötte szájüregét.
A főtanácsos szónokolt, köszönetet mondva a természetanyának adományáért. Dicsőítette Myrtát, Karlinat, valamint a számára kijelölt, nemes yrkru fiút, Draket, s persze a mindnyájukat őrző isteneiket. Karlina kerülte Drake tekintetét, a tüzet nézte és igyekezett nem tudomást venni az ízlelőbimbóin makacsul megülő vér ízéről. A szertartás itt még messze nem ért véget számára. Szüzességét ma este Drake fogja elvenni, beteljesítve ezzel az őket eztán életfogytig összefűző mágikus kötést.
Két férfi eközben már javában szeletelte a ropogósra sült szarvas húsát, egyenletes, apró adagokra kiporciózva azt. Mindenkinek ennie kellett belőle, a tradicionális szertartás csak így teljesedhetett be, tovább őrizve az évszázadokra visszanyúló yrkru hagyományt.
Myrta büszke anyai mosollyal Karlinához lépett, két kezét lánya felé nyújtotta. A lány felállt, minden ellenérzését félretéve hagyta, hogy anyja Drakehez vezesse. A lány egyik kezét a fiú tenyerébe helyezte.
– Fiam, vigyázz erre a lányra, mint legértéksebb kincsedre. Nem csak a te, de az én és mindannyiunk legértékesebb kincsére. Ereiben tiszta yrkru vér folyik. Együtt jövőt adtok a népünknek. A hitvesi ház készen áll. Drake meleg mosollyal szorította meg Karlina kezét.
– Biztosíthatom Úrnőmet, mindennél jobban őrzöm majd a lányát, mélyen tisztelt királynőmet, szeretett hitvesemet.
A fiú közben ránézett, Karlina azonban képtelen volt viszonozni a mosolyt, de kötelességtudóan bólintott. Gyermekkora óta erre készítették fel.
– Úgy legyen!
Némán indultak el számukra előkészített, új otthonukba. A házba lépve a lány megpillantotta a tiszta, hitvesi ágyat és az asztalra helyezett két serleget.
Karlina gondolkodás nélkül emelte fel az egyiket, jókorát húzva a testes borból. Végre valami más, mint boszorkánykotyvalék és vér… Az érett, erős ital szinte azonnal a fejébe szállt. Abban reménykedett, tán az éjszakából sem érzékel majd semmit…
– Egészségedre – mosolygott Drake, majd elvette a másik serleget és jóízűen beleivott.
– Egy kicsit megszédültem… azt hiszem leülök…- a lány imbolyogva sétált az ágyhoz, a szélére roskadt. Valami egészen különös köd ereszkedett az agyára, alkoholtól ilyesféle hatást még nem tapasztalt. A térben összemosódtak a színek, pislogott néhányat, szemhéjai elnehezültek. Teste ólmos súlyúnak érződött.
Drake hörögni kezdett és hétrét görnyedt, mindössze egyetlen korty után. Karlina azonnal tudta, a borba belekevertek valamit. Mire a tettesen gondolkodhatott volna, szemei fennakadtak és mint egy lisztes zsák, öntudatlanul dőlt hátra az ágyon.

Lassacskán magához tért, de elméje még nem állt készen, hogy alkalmazkodjon a külvilághoz és a dolgok jelenlegi állásához. Legbelsőbb ösztöne veszélyt jelzett, biztos volt benne, hogy nem az yrkru falubéli házban fog felébredni, és a rokonai, sem Drake nem lesznek majd sehol. Ez utóbbit nem bánta annyira. Törzse merev volt, ám cseppet sem hideg, valami furcsa, dörzsölődő, de hőtartó anyag ölelte körbe. Megkísérelte megmozdítani a karját, ám az szorosan teste mellé szorult. Szemhéja megremegett, majd kipattant. A földön ült, háta egy termetes fa törzsének feszült. Még mindig éjszaka lehetett, mert nem látott túl messzire, néhány sötétszürke szikla rajzolódott ki pár méterrel arrébb. Vízcsobogást hallott, tücsökszót, és ha jobban figyelt, egyenletes, puha szuszogást. Nem volt egyedül, és aki idehozta, stabilan a fa törzséhez kötözte őt, testét meg valami vastag takaróba csavarta. Nem lehettek túl messzire a folyó partjától, ám ez azt is jelentette, hogy a falutól igencsak távol került. De a kérdés mégis inkább abban állt – ki hozta őt ide, akárhol legyen is?
– Végre felébredtél – nem túl mély, fiatal férfi hang ütötte meg a fülét, jobbról. Periférikus látása mit sem ért a sötétben. Emlékeiben még élt ez a hang, valahonnét. Nem most hallotta először.
– Ki szólít onnan a sötétből? – kérdezte higgadtan. Ügyelt rá, hogy hangja ne remegjen meg, bár eléggé aggasztotta az idegen, kiszolgáltatott szituáció.
– Barát, ha úgy akarod – felelte az.
– Barát az, ki az éj leple alatt elragad hazulról, megmérgezve az italomat és hitvesemét is? Mutasd magad.
A puha, harmatos füvön nem éleződött ki a léptek hangja. Karlina egészen addig nem sejtette, kivel is van dolga, míg a homohippus sapiens föléje tornyosult.
– Ehwazkru… – sziszegte, szeme elkerekedett. A fiatal kentaur volt az, Nareku, akivel vadászat közben találkozott. Nem szabadott volna közösködnie a szarvason. Egyáltalán, válaszolnia sem kellett volna a lóember szavaira. – A kénköves pokol emésszen el téged és az egész rohadt ménest – hangja sivítva vágta ketté az éjszaka csendességét .
– Megértem, hogy gyűlölsz. Minden jogod megvan rá.
– Te ne mondd meg nekem, mihez van jogom, ostoba jószág! – kiabálta indulatosan.
– Bocsásson meg, felséged… – gúny árnyalta be a korábbi, békítő kedveskedést. Látszólag nem tetszett neki a sértegetés.
– Azonnal oldozz el és vedd le rólam ezt a nyomorult lópokrócot! – együltő helyében próbálta feszegetni a köteleit, s bár dühében majd’ felrobbant, nem sok mozgásteret nyert így, a takaróba csavarva, fához rögzítve.
– Azért raktam rád, hogy meg ne fázz. Már belátom, meztelenül kellett volna kiláncoljalak, egy éles, folyóparti sziklához…
Nareku szeme megvillant a sötétben. Karlina egyszerre lecsillapodott, mintha csak leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Pontosan ez a hír járta az ehwazkru-ról. Kegyetlen és becstelen barbárok, kik nem tisztelnek semmit és senkit.
– Mit akarsz tőlem és az yrkru néptől? – tette fel a kérdést kimérten. – Mi nem tartjuk fontosnak az anyagi javakat, aranyunk nincsen. Kristályokat is csak gyógyító jelleggel használunk. Talán ükanyáim mágiájára áhítoztok?
Nareku az oldalához erősített hasítottbőr hüvelyhez nyúlt, kiélezett pengéjű kést húzott elő belőle, s folytatólagos mozdulattal végigfuttatta a lány nyakától, mellkasa mentén lefelé, úgy, hogy annak hegyének nyomán vér serkent Karlina állán, s ahogyan lejjebb siklott, kikezdte a vastag takaró szálait.
– A népem szabadságát akarom. – Újra felvitte a pengét, most horizontálisan cirógatta meg vele a lány torkát. – A földünket akarom. A minket ősi örökségünktől megfosztó yrkru nép hanyatlását akarom.
– Még valami? – kérdezett vissza rekedten.
– Ami azt illeti… – leplezetlen élvezettel nézett végig a kiszolgáltatott lányon. – A szüzességedet is akarom.
Ezúttal semmiféle düh, vagy bosszúvágy nem érződött ki szavaiból. Tiszta vágy és valamiféle furcsa csodálat tükröződött egyébként furcsán ködös, távoli tekintetéből.

***

Jókora, lapos felületű sziklán feküdt. Két karja és két lába terpeszben két-két cölöphöz rögzítve, erős kötelekkel. Akár egy áldozati oltár, mely szűz vérrel szenteltetik meg a telihold éjjelén. A szikla méretei összhangban voltak Nareku magasságával, úgy kínálták fel neki a rózsaszín, szétnyíló embernői kelyhet, mintha csak e célból alkották volna meg. A pokróc lekerült róla, ruháitól megfosztották, teljes meztelenségében kitárulkozva feküdt a hűvös kövön. A lány bele sem akart gondolni, miféle barbár rituálékat vihettek itt véghez ezidáig. Próbált rezzenéstelen arccal higgadtságot színlelni, szíve azonban úgy zakatolt a rá váró történésektől való félelem termelte adrenalintól, hogy mellei szaporán emelkedtek és süllyedtek, amint levegőért kapkodott. Ajkait összpréselte, szemeit lehunyta és várta az elkerülhetetlent. Két jólmegtermett kentaur férfi fogta közre s kötözte ki, esélye sem adódott a menekülésre a fizikai erőfölénnyel szemben.
Nareku csak állt ott, fölé magasodva, némán, s a lány gyönyörű, fiatal, kifeszített testét nézte révedezőn, melyet birtokba készült venni. Kegyetlen örömnek halovány árnyalata sem suhant át arcán. Ellágyulva, már-már szánakozva szemlélte a magatehetetlen, üde teremtést.
– Nem kell így lennie – törte meg a csendet óvatosan. Karlina konok némaságba burkolózott. Nem akart szembesülni az őt körülvevők kéjsóvár, kárörvendő képével, így kiszolgáltatva. Nareku, mintha olvasott volna gondolataiban, nyugtatón kezdte győzködni. – Nézz rám, kérlek! Csak te és én vagyunk. Nem akarlak bántani.
Karlina ridegen pillantott fel rá. A korábbi csatlósok valóban eltűntek a színről.
– Mégis azt teszed.
– Nem hagysz más választást.
– Oldozz el!
– Ha megteszem, szökni próbálsz majd? – tette fel a költői kérdést.
Karline örömtelenül nevetett fel.
– Ha megígérem, hogy nem, hiszel nekem?
Egy röpke másodpercig egymás szemébe néztek. Nem csupán kettejük, de őseik évszázados csatározását vívták meg akkor és ott, némán. Szavak nélkül mesélt történelem, aminek most így vagy úgy, de megíródik majd a befejezése.
– Ha hinnék, úgy újból átgondolnád menekülési szándékaid? – halovány, fáradt mosoly játszott markáns arcán. Belefáradt már a nemzedékeken átívelő harcokba. Valódi békét akart és szabadon élni.
– Tedd amit tenned kell! – Hirtelen és keményen szólította fel.

Karlina tökéletesen értette mi játszódik le a kentaur fiú lelkében. Őt magát gyermekkora óta kényszerítették egy olyan hagyományrendszer őrzésére, mit sosem érzett egészen magáénak. Anyja gondolkodás nélkül adta volna testestül-lelkestül egy olyan férfiúnak, akit egyáltalán nem kívánt, önszántából sosem választott volna társául. Ha népeiket nem nevelik már gyermek és csikó koruktól egymás ellen, Nareku minden bizonnyal elnyerte volna a bakfis tetszését. Különleges energiák áradtak belőle, melyek az emberi férfiakból természetüknél fogva hiányoztak. Karlina sem tudta szavakba önteni miért, de szétfeszített öle a párosodás ősi ösztönének engedelmeskedve eresztette ki nedveit. Gyönyörének patakocskája lassacskán a Mirakel völgyét szétválasztó folyó sodrásának erejével vetekedett; különösen mikor Nareku ujjai felderítőútra indultak a lány testén. Ujjbegyei körberajzolták az almányi, kemény melleket. Egyre szűkülő köröket leírva a lúdbörző halmok felületén, fokozatosan közelítve az érzékeny bimbókhoz. Karlina átadva magát az érzésnek, megkönnyebbült vággyal sóhajtott fel, így kérve a kentaurt – folytassa és soha ne hagyja abba. Nareku, amennyire magassága csak engedte lehajolt és ajkaival érintette a kezei nyomán érzékennyé vált felületeket. Nyelve sikamlósan, éppen csak borzolva a lány idegeit szánkázott Karlina sötétrózsaszín mellbimbóin, egyre hangosabb, kéjjel átitatott nyögéseket előcsalva belőle. Lószerszáma keményen, vérbőségének teljes hosszában meredt előre, hasának verődve, behatolásra készen. Végignyalta a lány felsőtestét, elidőzött kicsiny köldökében, arra gondolván eközben, mennyivel kisebb és sérülékenyebb az embernői test… Talán a születéskor elmetszett köldökzsinór hagyta parányi üreg, talán a lány iránt tudatalatt érzett féltő gondoskodás késztette visszakozásra. Biztosan nem a vérrel telítődött, türelmetlenül ágaskodó lófasz.

– Van egy főzet… – lihegte, megálljt parancsolva állatias vágyainak. – Egy érintetlen, ártatlan emberi nő vaginájának nagyon megterhelő lehet egy kentaúr hímtagjának befogadása. Ellazítana és nem éreznél fájdalmat…
– Nem kell több főzet – rázta a fejét a lány. Noha teste még mindig kikötözve feszült, akarata szabaddá válva szárnyalt, s összes porcikája vágyta, hogy Nareku végre magáévá tegye. Minden másodpercet, minden fájdalmat, minden kéjt át akart élni, teljes lényével és tudatával. – Neked akarom adni a szüzességem.
A kentaur melső két lábát a sziklára helyezte, patái visszhangot vertek a kövön. Lassan, de erőteljesen nyársalta fel Karlina szűz, ám korábban soha ily bő kéjnedvekben még nem úszó hüvelyét. A szűzhártya azonnal átszakadt a hatalmas fallosz ostromló behatolásától. A lány sikolyát sem a fák susogása, sem a folyó morajlása, sem anyja távoli jajveszékelése nem tompította. Éles volt, akár a húsba vágó kés és élő, mint a benne feltámadó feminin istennő, kit most áldoztak fel a háború és béke egyszerre szent és mocskos oltárán.
A kentaur állatias, ritmikus mozgással hágta meg a nőt, testük eggyé vált. Karlina hamvas bőre a durva lószőrrel dörzsölődött össze forrón. Nareku fehér váladéka szűz vérrel és vágyból serkent nedvekkel keveredett.
Pihegve, csodálattal vegyes elégedettséggel bámulták egymást. Karlina kisvártatva újra megtalálta hangját.
– Most már nyugodtan eloldozhatsz. Biztosan nem fogok megszökni.
Nareku mély, nyugodt tónuson válaszolt, miközben óvatosan húzta ki hímivarsejtektől csöpögő falloszát a nő hüvelyéből.
– Nem is lenne hová. A fajtád ezek után nem fogadna vissza. Mélyen mindig megvetéssel tekintenének rád, amiért egy magamfajta bemocskolta nemesi tisztaságod… Most már hozzám tartozol! – jelentette ki, ez utolsó mondatnál egészen ellágyulva. Bőrtokjából előrántva kését elvágta a lány béklyóit, könnyedén karjaiba kapva nyalábolta fel, szorosan magához ölelve a törékeny teremtést.
– Te pedig énhozzám! Együtt új birodalmat építünk. Új törvényeket és új történelmet írunk. A silje királynő kora és az ehwazkru határainak érvényessége leáldozott. Az én leányom nem örökíti tovább e birkanyáj boldogtalanságot örző tradícióit.
Csókjuk pecsételte meg a telihold töltével, a szertartás bevégeztével egymásnak tett esküt, mely magában hordozta az új hold, egy új korszak és talán egy szebb jövő ígéretét.