Énekzene és szex


Ismét felálltam és elhelyezkedtem szemben Katival, aki a pokrócon ült, és tekintetét egyfolytában rajtam tartotta. Kati lerúgta kis vászon tornacipőjét, és mezítelen lábaival a vékony szálú selymes fűszálakat cirógatta. Sarkait letámasztotta a füves talajra, lábfejét balra-jobbra mozgatta, miközben lábujjaival mintha zongorázott volna a fűszálakon. Lábait enyhe terpeszben tartotta, és ahogy szájamhoz emeltem a trombitát, hogy ismét megkíséreljem birtokba venni a számomra egyelőre magas hangokat, szép lassan végignéztem a testét a lánynak, akit oly sokszor láttam már az iskolában, de mint nőt, tegnap vettem észre először. Gyönyörrel szemléltem csokoládébarna combjait, így szemből nézve egész sokat engedett belőle látni sárga rövidnadrágja, melynek egyébként combközépig érő szára ebben az ülő helyzetben lazán hátracsúszott. Majd ahogy lábait kinyújtóztatta, és vádliját bemártotta a fű közé, combjának feszítőizmai szépen kidomborodtak. Karjaival nyújtózkodott egyet, majd ferdén hátrafelé kinyújtott kezeire támaszkodott, rövid ujjú trikójának szélét lobogtatta a szél, apró kerek mellei kidomborodtak. Fejével tett egy laza mozdulatot, hogy szemébe lógó hajtincsét eltávolítsa arca elől. Érdekes arca volt. Első ránézésre nem mondható szépnek. Állkapcsa széles, álla kerek és előreugró, ajkai vastagok, orra rövid és széles, szemei nagyok és mélyfeketék. Haja majdnem egyenes szálú, vége felé kissé befelé hajlik. Elöl a homloka közepéig, oldalt és hátul az álla magasságáig ér. Szeme alatt az arcának domborulata erőteljesen kiáll, szemei ehhez képest mélyen ülnek, arckifejezésében mindig van valami feszültség, olyan, mintha tűz lobogna a nézésében. Mire idáig jutottam a szemlélődésben, addigra háromszor végigmentem oda-vissza a már birtokomban lévő trombitahangokon, és most jutottam el odáig, hogy a problémás magasságú hangoknak nekiveselkedjek. Ahogy az esz hanghoz vettem a levegőt, és közben nyilván tekintetemen is látszott, hogy nagyobb erőkifejtéshez készülődöm, azt vettem észre, hogy Kati nézésében ugyanez az összpontosítás tükröződött. Mintha velem együtt akarna megküzdeni a hangokért. És kijött!!! Az esz megszólalt, majd amikor visszaléptem a c-re, Kati ugyanúgy megkönnyebbült, mint én, és ahogy visszalépegettem a legalsó f-ig, láttam, hogy mélyeket lélegzik, mint aki épp most esett át egy nagyobb erőkifejtésen. Ismét elkezdtem felfelé lépegetni a hiányos hanglétrán. Most még jobban figyeltem Katit, meg akartam nézni, hogy tényleg szuggerál-e, vagy csak képzelődtem. Ahogy hasát és mellét néztem, rájöttem, hogy ugyanakkor veszi a levegőt mint én, és ahogy ismét az esz hanghoz érkeztem, láttam, hogy karján, combján megfeszülnek az izmok, és ajkait is összeszorítja. És megint kijött az esz, de éreztem, hogy begörcsöl a szám, ha tovább tartom. Így hát fújtam még egy-két laza mély hangot, majd letelepedtem Kati mellé, a bal oldalához. – Jöhet a sötétség. – mondtam, jobb kezemmel megfogtam a bal csuklóját, és behunytam a szemem. – Ne így! Állva, ahogy majd ott kell! Felálltunk. Én is kiléptem tornacipőmből, és jobb kézzel megfogtam Kati bal kezét. Jelentős magasságkülönbségünk folytán ez úgy sikerült, hogy egyik irányból hüvelyk-, másik felől gyűrűs- és kisujjammal körülfogtam a csuklóját, miközben mutató- és középső ujjaimmal elértem a tenyerét. Egyéves zenekari tapasztalatommal jól tudtam, hogy egy felütéssel induló darab egyszerre történő elkezdésében Miklós bá úgy szokott segíteni, hogy a kezdés előtti ütemet teljes egészében kivezényli. Én is ehhez a módszerhez folyamodtam, de a vezénylést Kati tenyerében történő dobolással helyettesítettem, amelyet két ujjal felváltva végeztem. – Figyelj, megmutatom, hogy gondolom. Elkezdtem dobolni, és a negyedik ütésre elkezdtem énekelni. – Értem, kezdhetjük. – állított le Kati. – Szemet becsukni! Összezümmögtük a kezdőhangot, elkezdtem ütemezni, és egyszerre megszólaltunk. Végigénekeltük úgy, hogy tartottuk a tempót és nem esett szét. De messze nem volt olyan jó, mint amikor láttuk egymást. Olyan volt, mint amikor egy metronómmal kimerevített időtengelyre felpakoljuk a hangokat, amelyek a helyükön vannak ugyan, de belül nem áll össze a dal. – Próbáljuk meg még egyszer, ennél jobbat is kell tudnunk. – mondtam. Zümmögés, ütemezés, kezdés. A második sornál azt vettem észre, hogy amellett, hogy ujjaimmal ütemezek Kati tenyerében, kezünk így összekulcsolva elkezd mozogni. Nem tudom, melyikünk akarata idézte elő, de így a dalnak is kezdett formája lenni. A felütéses sorkezdéseket el tudtuk indítani együtt, anélkül, hogy az előző ütem tempóját betonmerevséggel tartani kellett volna. Mindjárt emberibb hangzása lett. A befejezés is sokkal szebben sikerült. Ezt a dallam-/szövegváltozatot énekeltük: s, |d__ r f |m mr d s, |d__ s,_ |d s, l A nap nyu-godni tér, r |m__ f l |s sf m t, |d__ r__ |m mr d le-száll a csendes éj, s |s fm f s |m m |m rd r s,|d már búcsút mon-dunk. s |m__ s d’ |l ls f s,|d__ m__ |f fm r A tölgy a bérc a-latt f |r__ f l |s sf m s, |t,_ r__ |m mr d oly bú- san bólogat s |s fm f s |m____ m |m rd r s,|d____ mert el kell vál- nunk. Harmadik próbálkozásnál az első sor után Kati összecsukta a kezét, lefogva ütemező ujjaimat, de összekulcsolt karjaink kívülről alig láthatóan, de számunkra jól érzékelhetően tovább mozogtak, kifejezve ugyanazt a gondolatot, amit nem sokkal előbb egymás arckifejezéséből olvastunk ki. – Próbáljuk meg így elkezdeni! – javasoltam, anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet. Összezümmögtük a kezdőhangot, majd Kati csuklóját fogva olyan kézmozdulatokat tettem, mint ahogy Miklós bá szokta vezényelni a 4/4-et. A negyedik mozdulatra elkezdtük, és így végigénekeltük a dalt. Meg voltam elégedve magunkkal. Éreztem, amint Kati arca odasimul felkaromhoz. Kinyitottam a szemem. Láttam, hogy Kati csukott szemmel mosolyog, arcával finoman simogatva karomat. Azt is láttam, hogy Ernő bá ott áll velünk szemben. – Vendégünk van. – súgtam. Kati ijedten kinyitotta a szemét, majdnem hanyatt esett rémületében. – Gyönyörű volt, csak így tovább! – mondta Ernő bá elismerően, majd folytatta – A felkészülő csoportokat elküldtem különböző helyekre, és most mindenkit ellenőrzök. Délig még van egy órátok. Háromnegyedkor megrázom a kolompot, akkor induljatok lefelé, délben sorakozó! A mezítlábaskodással vigyázzatok, mert belétek mászik a kullancs! Folytassátok! – Éé-é-értettük. – nyögtem ki nehezen. Ernő bácsi elindult a következő helyszínre. Kati csuklóján éreztem szapora pulzusát. Keze mintha remegett volna egy kicsit. Csend volt, csak a tücsök ciripelt, madarak csicseregtek, szellő susogott. – Nem iszunk egyet? – törtem meg a csendet – Én már nagyon szomjas vagyok. A várhoz egészen közel, a felvezető út mellett volt a Várkút nevű forrás, amely úgy volt befoglalva, hogy egy csövön jött ki az ivóvíz. Oda mentünk inni, vittem a trombitát is. Miután szomjunkat eloltottuk, vizet eresztettem a trombitába és belefújtam úgy, hogy megszólaljon. Kati felnevetett, olyan érdekes bugyborékoló hangon szólt. Számomra ez a hang nem volt érdekes, hallottam már ilyet épp eleget. Nekem az volt az érdekes, ahogy Kati nevetett. Nem így szokott nevetni. Sőt, ahogy jobban belegondoltam, egyáltalán nem szokott nevetni. Legalábbis nagyon ritkán, és akkor is nagyon visszafogottan. Gondosan kicsurgattam a vizet a trombitából és ismét belefújtam. Meglepődtem, milyen egészséges hangon szólt, és milyen könnyedén. Persze ennek nem az öblögetés volt az egyedüli oka, sokkal inkább azok a kitartott hangok, amelyeket a délelőtt folyamán gyakoroltam. Hirtelen ötlettel elkezdtem a takarodónak azt a részét, amelyet egyébként ki szoktam hagyni. Szolmizálva így néz ki ez a dallamtöredék: d s, m d s m d’_ s__ m_ s_ d_ m_ s,___ Úgy a negyedik hangnál Kati felkapta a fejét, mert felismerte szándékomat, miszerint megpróbálom elfújni a kritikus részletet, amelyben az a felső dó, az a bizonyos f” hang van, amely egy egész hanggal magasabb annál az esz”-nél, amely a ma délelőtti gyakorlás és egyben ezzel a hangszerrel való összes foglalatoskodásom eddigi legmagasabb hangja volt. Feszülten nézett, izgalommal várta, hogy megszólal-e a hang. És megszólalt. Igaz, nagyon préselt hangszínnel, de nem csuklott meg, be tudtam fejezni a hangot, és az utána következőt elindítottam. Ezután nem tudom, mennyi idő telt el, de ahogy ott néztünk egymás szemébe, olyan volt, mintha gondolatokat váltottunk volna, több mondatra való tartalommal. Az jutott eszembe, amikor ott a pokrócon azt mondta: – „Erős vagy és bátor. Menni fog.” – aztán az, amikor azt mondta – „Adok a szádnak egy kis erőt.” – aztán az utóbbi mondat közvetlen következményét is újra felidéztem magamban… Biztos nem volt több egy-két másodpercnél a szünet, s utána még elfújtam azt az öt hangot, ami a kihagyott részből hátra volt. Kati odaszaladt hozzám, átkarolt és magához szorított. – Petyusom! Megmondtam, hogy menni fog. Én persze tudtam azt, hogy ez így még nagyon kockázatos. Vagy kijön a hang, vagy nem. Az se lenne hátrány, ha egészségesebb hangon szólna. De az már látszik, hogy van esély arra, hogy este is megszólaljon. – Most akkor lesz meglepetés dal, vagy nem lesz? – kérdeztem. – Ezen hadd gondolkozzak egy kicsit! Addig nyomkodd egy kicsit a hátamat úgy, mint tegnap! Olyan jó volt. Visszamentünk a várfal árnyékába a pokróchoz. Kati lehasalt, a trombitát letettem a pokróc sarkára, és elkezdtem a masszírozni Kati hátát a trikón keresztül. De valahogy nem volt az igazi. Kati is érezhette, mert hamarosan megszólalt: – Egy kicsit hagyd abba és hunyd be a szemed! Abbahagytam, behunytam. – Most már kinyithatod. Kinyitottam. Láttam, hogy Kati meztelen felsőtesttel hasal a pokrócon, trikója alatta van leterítve. Fenekén a sárga rövidnadrág, lábán semmi. Két keze a feje alatt, könyöke kétoldalt, bal arca alul, feje tehát egy kissé jobbra fordítva. – Folytasd, kérlek – mondta, talán azért, mert mióta kinyitottam a szemem, még nem nyúltam hozzá, pedig szép sorban múltak a másodpercek. Csak hát annyira izgatónak találtam a helyzetet, hogy egészen elbátortalanodtam. Fölé térdeltem, úgy, hogy térdeim a dereka mellett kétoldalt nyomódtak a pokrócba. Fenekemet lassan ráengedtem a combjára. – Elbírsz? – kérdeztem. – Elbírlak. – válaszolta. Elkezdtem hát a derekánál, ujjaim hegyét körkörösen mozgatva, lassan felfelé haladva a hátán keresztül egészen a válláig. A következő menetben ujjaim közé csíptem derekán a húst, és lassan görgetve a megfogott hullámot felgörgettem a nyakáig. Ezt megismételtem néhány centivel balra, majd ugyanennyivel jobbra is. Ezután ökölbe fogtam kezeimet, és öklömnek tenyér felőli oldalával kezdtem nyomkodni először csak gyengén, majd egyre határozottabban, körkörös mozdulatokkal, miközben ujjaimnak behajlított része alatt éreztem, hogy hátának izomcsoportjai ujjaim alatt ropogva ugrálnak balra-jobbra, és egyre jobban ellazulnak. Ahogy ezzel végeztem, kinyújtott tenyérrel kezdtem nyomkodni a hátát, közben ujjaimat kissé széttárva tenyeremet forgatni kezdtem, miközben kezeimet hosszában szép lassan végigvándoroltattam a hátán. Közben agyamba villant, hogy hol is vagyunk, és körbenéztem anélkül, hogy abbahagytam volna a masszázst. Figyelmesen füleltem, de a természet megszokott hangjain kívül semmit sem hallottam. Nem járt a közelben senki sem. Az égen apró bárányfelhők húztak, idelenn alig mozdult a levegő, de a várfal árnyékában el lehetett viselni a meleget. Ahogy gondolataim visszakanyarodtak Katihoz, azt vettem észre, hogy már nem masszírozom, hanem simogatom a hátát. És egyre szélesedő mozdulatokkal, már nem csak a hátát, hanem az oldalait is. Amikor pedig legközelebb elértem a vállait, nem kanyarodtam vissza, hanem a karjain folytattam a simogatást. Ahogy behajlított könyökén túljutottam és arcához közeledtem, láttam, hogy szemei csukva, és közben mosolyog. Kicsit abbahagytam a simogatást, és arcát néztem, illetve amit ebben a helyzetben látni lehetett az arcából. Haját kissé odébb tereltem, hogy ennyivel is többet lássak belőle, felemelkedtem eddigi helyzetemből, lehasaltam mellé a pokrócra, fejemet letettem behajlított könyökére, illetve annál egy kicsit közelebb az arcához, felkarjára és alkarjára egyszerre. Bal kezemmel folytattam hátának simogatását, közben arcának rezdüléseit figyeltem. Úgy nézett ki, mint aki édesdeden szundikál, és közben valami szépet álmodik. Mélyen és egyenletesen lélegzett, szája széle felfelé hegyesedett. – „Vajon tényleg elaludt?” – gondoltam. Ilyen hamar nem valószínű. Úgy ahogy voltam, bal kezemet a derekán felejtve egy picit fordítottam a fejemen, éppen annyit csak, hogy a szájammal elérjem felkarjának felső részét, és elkezdtem ajkaimmal tapogatni. Reakció egy szál se. Felemeltem fejemet, és ajkaimmal tapogatva elindultam a karja mentén a könyökéig, ott bevettem a kanyart, majd alkarján továbbhaladtam ameddig lehetett, míg eljutottam kezén nyugvó fejéig, és éppen a homlokára akartam adni egy puszit, amikor ismét az arcára néztem, és észrevettem, hogy kuncog magában, és már alig bírja visszatartani. – Petyus, te kis huncut! – szólalt meg végre nevetve – Nagyon ügyesen masszírozol. Jobb kezét kivette feje alól, és bal karom alatt átnyúlva finoman a hátamra tette. Szép lassan egyre lejjebb mászott vele, míg elérte az ingem alsó szélét. Ott bejött az ingem alá, és elindult felfelé. Nagyon furcsán éreztem magamat, nem voltam hozzászokva az ilyen helyzetnek még a gondolatához sem. Túl hirtelen jött az egész, és valószínűtlenül gyorsan jöttek az izgató események. Még egy nap sem telt el az első véletlen érintkezés óta, és úgy simogatjuk itt egymást, mint akik már régóta együtt járnak. Kati keze megállt a hátam közepén, ő pedig mosolyogva mondta: – Lesz meglepetés dal. Úgy, ahogy eltervezted. Eléneklem jó? Biztatóan bólintottam, mire Kati, anélkül, hogy szemem becsukására vagy akár elfordulásra kért volna, gyorsan felült, pontosabban térdelő pózba helyezkedett, magára rántotta trikóját, majd sarkaira ült és elkezdte a dalt, amit most itt csak azért nem idézek, mert majd az esti eseményeknél fogom. Ahogy végigénekelte a három strófát, hangja teljesen elbűvölt. Előadásához nem volt mit hozzátenni, és ahogy az utolsó sorokat énekelte, egészen odakúsztam a térdeihez, hátamra fordultam, és fejemet ráhajtottam barna combjaira, arccal az ég felé. Kati megcirógatta arcomat, és csak ennyit mondott: – Aludj szépen, picinyem. Mindkét kezemmel hátranyúltam, és két oldalról megfogtam combjait. Kati kigombolta az ingemen a felső két gombot, és jobb kezét lassan bevezette a hézagon. Ekkor megszólalt a táborban a kolomp, amely valójában nem is olyan bádogzörgettyű volt, hanem egy kis nyeles harangocska, melynek fényes hangja bejárta még a környező hegyek erdeit is.